Megtettem a megtehetetlent, megéltem azt, amit úgy gondoltam, hogy sosem fogok átélni élőben. Álmomban persze sokszor átéltem már Vele a pillanatokat, de most hirtelen minden valósággá vált. 

Történt egy szép délután, hogy ki akartam menni a barátnőmmel korizni. És én korábban akartam kimenni a ház elé, mint kellett volna, de valami bensőséges hang azt súgta, hogy menj már ki, menj már ki... és én hallgattam arra a bensőséges hangra. Kimentem a teraszra, hallottam, hogy ugatnak a kutyák. Gondoltam is magamba, hogy na megint valaki erre sétáltatja a kutyáját.... Aztán lejjebb mentem, és megláttam Johnt a kisláyával. Épp megálltak, valamit alkotott a kislány a bicajával. Hát gyorsan lementem, gondoltam, ha úgy megyek ki, hogy nem nézek oda, akkor talán nem vesznek észre - én hülye, mint a gyerekek .. :) Aztán leültem az aknára, hogy felhúzzam a korim.
Láttam, hogy közelednek, Johnból pedig annyit láttam, hogy mosolyog, mint egy tejbetök. Aztán odaért elém a kislány, aki konkrétan teljesen a szemembe nézett és ennyit mondott : "Csókolom!" Én nem kaptam szikrát. Nem értettem... csak néztem.... köszönni akartam, de egyszerűen nem emlékszem arra, hogy tudtam-e visszaköszönni. John pedig csak mosolygott. Én meg válaszoltam kb 3 másodpercére az esetnek annyit, hogy "annyira azért öreg még nem vagyok :) " erre John elkezdett nevetni... velem nevetni. Teljesen fel voltam zaklatva. Mosolyogtam, és hihetetlen módon boldog voltam. Annyira jól esett, pedig tudtam, akkor még úgy voltam vele, hogy ennek semmi értelme. Nem mentünk el direkt utánuk, teljesen más irányba indultunk el, de akkor már többször is visszanézett rám. Felfogtam, hogy szórakozik. Aztán a házuknál is visszanézett rám, de tudtam, hogy szórakozik, hogy most már el kell ezt fogadnom, hogy nekem ez a sorsom, hogy nem jut belőle nekem több ennél, csak a szenvedés, a vágyakozás, és a reménytelen és eltitkolt szerelem. 

Kinlódtam, ha láttam, kínlódtam, ha nem láttam. Szenvedtem át napokat, mert egyszerűen semmi sem volt jó. Minden teljesen megváltozott. "Történni fog valami" érzés volt rajtam minden pillanatban. Remegtem, ha kiléptem az utcára, vagy ha kinéztem az ablakon. Megijedtem és megrettentem, amikor a mentők hangját hallottam. Hirtelen megint minden róla kezdett el szólni. Éreztem, hogy valami nem egészen stimmel. Hogy most már valamit tennem kell annak érdekében, hogy ezek az érzések bennem letisztázódjanak, hogy végre teljes életet éljek NÉLKÜLE. 

A legjobb barátomnak sokat meséltem róla, hogy mik történnek. Ő utálta Őt, sőt.... egyenesen szerintem gyűlölte, és akkor lenne a legboldogabb, ha már 2,5 méterre a föld alatt látná. De azt mondta, hogy beszéljek vele. Mondtam neki, hogy sajnos nincs rá lehetőségem, mert sosem találkozunk úgy, hogy én tudjak vele beszélni. Vagy nagyon messze látjuk egymást, vagy a kislánnyal van, vagypedig autóval. Nem tudom megtenni, alkalmam sincs rá, lelkierőm pedig végképp nem. El kellett, hogy vessem az ötletet, elkezdtem beletörődni ismét abba, hogy egy hülye tinédzser maradtam, aki szarból akar várat építeni. 

A legjobb barátom azt is tanácsolta, hogy akkor írjak neki egy sms-t, hogy tudnánk-e találkozni. Mondtam, hogy nincs hozzá lelkierőm, mert tudom azt - ahogy az elmúlt években megtanultam - hogy nem fog rá válaszolni. Nem ment. Ugyanott tartottam, ahol előtte, SEHOL.

Rengeteg problémám volt, úgy éreztem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, hogy talán nekem semmi keresnivalóm ezen az egész világon, felesleges már nekem ebben az életben itt lennem, úgysem kellek senkinek és semminek. De legfőképp az volt a legrosszabb, hogy itthon is minden megrolmott, hogy a szüleim ellenem voltak, a párkapcsolatomban már nem voltam boldog, és én kézzel-lábbal, foggal-körömmel egy olyan ember emlékébe és álomképeibe ragaszkodtam, akinek valójában nem is kellek, akinek egy vagyok a sokból, aki szórakozik, aki játszik velem. Aki jól érzi magát, mert tudja, hogy van még valaki ebben a városban, akit zavarba tud ejteni. 

Elfogadtam, hogy talán nekem ezt a sorsot írták meg odafent. Aztán jött szeptember közepe, szeptember 14-15.... nagyon rossz napok, teljes holtpont.... nem éreztem magam idevalónak. Barátommal összevesztünk, marakodtunk, szüleim ellenem fordultak ismét.... teljes holtpont. Hétfőn, 16-án anyukámmmal nagyon csúnyán összevesztem, nagyon csúnyán ellenem fordult.... és ott úgy éreztem, hogy elérkezett az a pont, hogy nekem itt vége. Hogy én ezt az életet be akarom fejezni, hogy számomra már nincs olyan, hogy CÉL, hogy JÖVŐ. Nincs. Itt a pont, VÉGE. Halálközeli-, öngyilkosságközeli állapot, hogy vége, nincs tovább. Előtte este a barátommal nagyon-nagyon csúnyán összevesztünk és akkor már tudtam, hogy annak a kapcsolatnak vége... hogy ha túl is élem az elkövetkező napokat, akkor is vége, mert meghalt bennem valami. Szakítottunk, de végülis úgy döntöttem, hogy inkább megbeszéljük még ezt hétfőn, nem akarok elhamarkodott döntést hozni. Hétfőn leszarta magyarán a fejem, nem érdekelte, hogy én szarul vagyok, hogy fáj a szivem, hogy véreznek a sebeim odabent. Én kiakadtam és elkezdtem pár napra való holmit összepakolni, hogy lelépek, hogy feladom, hogy nekem itt ennyi, hogy elmegyek pár napra, mert nem akarom a barátaim cserben hagyni - emiatt nem leszek öngyilkos még - ez tartotta bennem a lelket. Aztán jött a perpatvar, hogy nem megyek innen sehova. Válaszútra tettem őket, hogy vagy most kiengednek azon az ajtón, vagy megvárom míg elmegy anyu dolgozni, apu pedig elalszik, és felkötöm magam. Erre persze anyukám szólt a bátyámnak, hogy jó lesz, ha feljön és beszél a húgával, mert ilyeneket beszél. Ha tesóm nem lenne, akkor talán ma nem írnám ezeket a sorokat. Végülis dűlőre jutott a helyzet, én elmentem, ők pedig nem tudom és talán nem is érdekel, hogy mit beszéltek rólam (mártmint a barátom és anyukám). 

Elmentem a barátnőmhöz,sírtam úgy egy órát, hogy egyszerűen már nem bírom ezt, hogy én ezt feladom, hogy nincsenek céljaim, a barátommal megromlott a kapcsolatom, hogy a legnagyobb szerelmem csak játszik velem, hogy a szüleim is ellenem vannak. Nyugtatgatott és köszönöm neki, mert annyira felhúzott a mélyből akkor, hogy hihetetlen. Pár órát voltam ott és azért voltak boldog-mosolygós pillanatok. Hazamentem, gondoltam, most már vagyok olyan lelkiállapotban, hogy nekiálljak tanulni és úgy elmenni anyukám mellett, hogy nem leszek aggresszív, hogy nyugodtan el tudok sétálni mellette anélkül, hogy egyetlen rossz szó is elhangozzon közöttünk.

Mikor hazamentem, pont ment el otthonról. Szóltam neki, hogy ne zárja be a kaput, mert megjöttem. Nem szólt hozzám, én voltam a rossz kislány. Beültem a szobámba, elkezdtem tanulni...aznap még csak egy kis kekszet ettem és kávét ittam... szivacs volt a gyomrom, nem bírtam semmit enni. Aztán hazajött anyu, bejött, megmutatta a számlát, hogy mennyit fizetett a kabátjáért, majd mondta, hogy menjek ki enni. Ettem egy minimális ebédet, mert tudtam, hogy ha így folytatom, kórházba kerülök a gyomrom miatt, na meg persze nem akartam felesleges vitát sem szítani azzal, hogy nem eszem. Nem esett jól, de vannak dolgok, amiket muszáj az embernek megtennie. 

Aztán mondtam, hogy megyek korizni. Persze ott már mentek a pofavágások, hogy már megint elmegyek otthonról. Aztán drága jó anyám úgy tudta, hogy én már nem vagyok otthon és elkezdett engem szapulni apukámnak. Egy ideig csak hallgattam, de aztán elpattant a szikra és kikeltem magamból, hogy azért álljunk már meg egy szóra. Mert oké, hogy valaki elmeséli az aznapi napot, de az, hogy engem állítsanak be a legnagyobb szarnak, a legnagyobb aljának, hogy kamuzzanak az eseményekről, azt nem tudtam elviselni már. Majd fogtam, elraktam a pénzem és útnak indultam, gondolván hátha találkozom vagy Johnnal, vagy az unokatesómmal, és veszek tőle cuccot és végzek magammal. De aztán próbáltam lehiggadni. De akkor már éreztem, hogy olyan feszültségek vannak bennem, hogy nem bírom elviselni. Barátnőm hozott nekem wishkey-t, de nem ittam meg, mert akkor már olyan volt a gyomrom, hogy tudtam, ha én azt megiszom, végem van. Így hát hagytam. 

Megbeszéltem a barátőmmel, hogy hazajövök, megfürdök, aztán elmegyünk este még egyet sétálni, hogy had nyugodjak meg. Ppróbáltam anyuval normáis hangnemben kommunikálni. Leültem a gép elé, és jött egy szikra, hogy ugyan már, a mai napod így is-úgy is el van baszva, akkor tegyél fel mindent egy lapra, írj John-nak egy sms-t, hallgass a legjobb barátodra. Hívtam, írtam neki sms-t (mármint a legjobb barátomnak), hogy beszélnünk kell. Elkezdtem hát megfogalmazni az sms-t. 

Közben majdnem összeestem a remegéstől, mert tudtam, biztos voltam abban, hogy meg fogok alázkodni, hogy porba sem fog venni, hogy már talán gyűlöl, vagy bármi ilyesmi. Aztán barátnőm nagy nehezen elkészült, nagy nehezen elindultunk fél 10 fele sétálni.... mondtam neki, hogy Ő kell, hogy elküldje majd az üzenetet, amit akkor el is olvastam neki (erről majd később). Siettünk a kúthoz, hogy nyitva legyen még a traffik, mert muszáj volt, hogy egyetlen egy cigit elszívjak, mert féltem, remegtem, hogy ebből baj lesz, hogy megint sírni fogok.

Aztán leültünk a városban, egy sötét helyen, ahol minket nem nagyon lehetett látni, de mi láttunk mindent és mindenkit, aki arra csak eljött. Szóval jött az, hogy odaadtam a barátnőmnek a telefont (és komolyan mondom, hogy még most is csomó van a gyomromban, ahogy visszagondolok azokra a pillanatokra, még most is remegés tölt el), hogy küldje el az sms-t: 
"tudom, hogy talán nem a legalkalmasabb időpont, és hogy talán semmi értelme az egésznek, de azt hiszem, hogy eljött az az idő, amikor végre úgy tudok viselkedni, ahogy azt akkor elvártad volna tőlem. talán tényleg beszélnünk kellene pár dologról, de ez már tényleg csak Rajtad múlik. A." 2013. szeptember 16. 22:11

Elküldve, kézbesítési jelentés megkapva. Remegés, émelygés, félelem, gyalázat. Nem találkoztunk vele, válasz persze, ahogy gondoltam, nem érkezett. Hazajöttem, hazahozott a barátom. 
Semmit sem aludtam az éjjel, kb fél órát... abban a fél órában pedig Őt láttam, ahogy ír nekem, hogy hagyjál már békén, szállj le rólam, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy és miért nem tudsz végre leszállni rólam. 

Másnap reggel felébredtem, megnéztem a telefonom, nem volt rajta semmi. Beléptem az sms-ek közé és véletlen elkezdte hívni Johnt...megrémültem, hogy zaklatásnak fogja venni, azt hiszem, hogy még elég időben ki tudtam venni az akksit a telefonomból, és nem csörgött nála ki. Meg voltam zuhanva, egész délelőtt feküdtem, hányingerem volt, a gyomrom olyan volt, mintha egy tőrt szúrtak volna keresztül rajtam, éjjel is hánytam, egyszerűen szanaszét voltam.... Barátom persze nem igazán foglalkozott velem, hozott egy rózsát, és lement autót szerelni. Persze, mily romantikus.  :-)

Eltelt a keddi nap... elmentem különórára, de sehol máshol nem mutatkoztam, nem bírtam volna elviselni azt, hogy találkozzam vele. Nem bírtam volna ki azt a megalázott érzést, hogy tudatában van annak, hogy ismét a tenyerében vagyok. Így hát meghunyászkodva elbújtam a szobámba és belemerültem a tanulásba.  Éjjel persze ismét nem aludtam semmit, nem hagyott a gyomrom és a kín hogy kínlódni fogok, és a félelelm a félelemtől....

Szerdán elvittem a barátomat egy szerelőhöz, hazahoztam, tettem a dolgom, de sehova máshova persze nem mentem.... Aztán épp a barátnőmmel beszélgettem, a telefonomon... üres voltam... nem voltak akkor már érzéseim. Nem fájt semmi, mindegy volt minden... Nem vártam ennél többet Tőle, tudtam, hogy meg fogom magam égetni, hogy sosem fogok Tőle többé már választ kapni. 
És egyszercsak rezgett a telefonom. Megláttam a fenti sorban az ő telefonszámát. Nem kezdtem el elovasni,  hogy mi volt az üzenet szövege, csak annyit tudtam lereagálni, hogy "visszaírt bazmeg". Megnéztem, félve attól, hogy annyi lesz a válasz: Ki vagy?
Az sms: "Mikor tudunk beszélni, majd írd meg?" 2013.szeptember 18. 14:11

Megdöbbentem, boldog voltam ujjongtam egyet, tartott kb 3 percig, aztán elmúlt a varázslat... Elfogdtam úgy, hogy rendben van, visszaírt, és akkor mi van? Ezzel akkor sem vagy előbbrébb. De azért persze valahol nagyon örültem. És nagyon-de NAGYON megkönnyebbültem. Köszönetet mondtam még Istennek is, hogy köszönöm, hogy adott még egy lehetőséget arra, hogy rendbe rakjam földi dolgaim, hogy nem hagyta, hogy anélkül kelljen itthagynom ezt a világot, hogy ne tudjam magam a legnagyobb szerelmem előtt tisztára mosni. 

Boldogan mentem el a boltba, mosolyogtam, örültem. 2013.szeptember 18. még valami szépet is hoz. :)
Mert mellesleg ott volt nálam a haverom, aki a barátnőjére panaszkodott, szakadt az eső, én behívtam, hogy beszélgessünk, hogy ne szomorkodjon, mert mellettem mindig vidám szokott lenni. És amikor kikísértem ott volt a barátnőm és a pasija a házunk előtt, még beszéltem velük kb 5 percet, majd mikor bementem, apukám letámadott azzal, hogy én miféle idegeneket hozok be a lakásba, hogy álljak már le... aztán nekem esett anyu, hogy én mi a rákot gondolok, hogy átjáróház lesz a ház? Hogy én mit beszélgetek más pasijával, és egyéb hülyeségek.... Aztán elmentem tesómékkal az anyósjelöltjéhez, lehiggadtam, itthon megint eljátszottam, hogy lehiggadtam, közben majdnem szét baszott az ideg....
Akkor már tudtam, hogy mit fogok tenni. Hogy miként fogok írni neki. De tudtam, hogy nem szabad egyből válaszolnom. Hogy várnom kell, hogy érezze, hogy semmi komoly szándékom sincs az egész sms-el. 
Megvártam, míg itthon lecsendesültek a dolgok, hogy anyu elmenjen dolgozni, hogy apu elfeküdjön. A barátom dolgozott. Zene bekapcsol, villany lekapcsol, bátorság elővéve, "TEDD MEG!!!" - ismételgette bennem egy hang.... hát jó, nagy levegő, sms írás. 

"Tudsz most beszélni? Hívhatlak?" 2013.szeptember 18. 20:34
Kínos másodpercek, kínos percek, remegés..... egyszer csak válasz.

"Tudok." 2013.szeptember 18. 20:41

Remegés.... "TEDD MEG!!! HÍVD FEL!!!!" -mondogatta ismét egy hang a fülemben..... mit veszíthetsz? Max megaláz... kibírtad már egyszer, kibírod még egyszer! "TEDD MÁR MEG!!" mondta odabent egyre jobban valami..... rendben. Felhívom. 20:44-kor végre rászántam magam és kezdeményeztem a hívást.

Búú, búúú, búúúú.... egyszer csak megcsendült a hang, amire annyi évig vártam, hogy ismét hozzám szóljon. Hát elkezdtem beszélgetni vele.... mondtam, hogy hallo.... mi a helyzet? Hát mi legyen? .. blabla... majd jött a világ leges-legrosszabb mondata, amit csak ki tudott ejteni a száján. "az a helyzet, hogy... szóval... hogy nem igazán tudom, hogy ki vagy"
Bepánikoltam és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem szökött könny a szemembe... de kemény és határozott, legfőképp határozott maradtam. Mondtam neki, hogy valahogy sejtettem, de akkor itt és most fejezzük be ezt a beszélgetést, mert akkor viszont ennek így nincs értelme. Kérdezte, hogy azért nincs értelme, mert nem tudom, hogy ki vagy? Igen, azért nincs értelme. Így nem ér semmit az egész. De emlékezz, hogy akkor sem tudtam, hogy ki vagy. De mondom most akkor tudod, nem? Hát sejtem... akkor az vagy, igaz? Igen.. miről szeretnél beszélni? Mondtam neki, hogy ezt inkább személyesen beszéltem volna meg, de hát mindegy, telefonban nem fogok beszélni. Mondja, hogy rendben. Akkor mikor és hol érek rá? Mondtam, hogy bármikor bárhol. Akár fél órán belül is? Igen, akár fél órán belül is. (féltem, bunkó volt velem...) Mondja, hogy nemsokára 9 óra, akkor negyed 10? Ááá mondom én arra nem készülök el. Akkor mire? Fél 10? Oké, fél 10. Hol? Mondom nekem mindegy. Mondja, hogy kórház mögött? Mondom hát te hülye vagy (hirtelen megbántam, nem beszélhetek így vele), mondhatnál valami közelebbit, HOZZÁM KÖZELEBBIT. Hozzád közelebbit? Hmmm... Lehel tér? Oké. Akkor kisbolt! :) Oké. De ez nem óvoda! Mondom mi az, hogy nem óvoda? Hát hogy megbeszéljük, hogy fél 10, Te meg fél 10-kor írsz nekem , hogy mégsem jó. Mondom nem lesz ilyen. Oké! Én ott leszek és várni foglak! És mondtam neki, hogy lehet, hogy késni fogok. Kérdezte, hogy mennyit? Mondom nem tudom, megpróbálok sietni. Oké, leraktuk. Ahogy leraktuk, leszakadt az ég. Zuhogott az eső. Mondom kész.... Felöltöztem, gyorsan smink, kiskabát, esernyő, ajtó bezár, induljunk. Késsünk pár percet....Nagyon időben voltam, lassítottam, néhol meg is álltam, hogy kurván ráérek még odaérni. 

Aztán odaértem, kb 21:35 lehetett... gondoltam ennyi pont belefért a kicsit kések-be. De Ő persze nem volt sehol. Aggódtam. Féltem... úgy éreztem, hogy talán most jött el az az idő, amikor Ő ültet fel engem.... hogy teljesen átver... kinevet... "haha, ott vársz én meg itthon röhögök rajtad" .... Írtam a barátnőmnek, hogy na szépen felültetett, nincs sehol.... 21:38-39 lehetett, amikor egy kék-lámpás autó közeledett az úton. 100 közül megismerném ezt a lámpát, ezt az autóhangot. Ő volt. Mosolyogtam, hogy tényleg itt van, de felkészültem a legrosszabbra, hogy bunkó lesz velem, legalább annyira, mint a telefonban...hogy nem fog kiszállni az autóból, hanem majd flegmán megkérdezi, hogy miről akarok beszélni, gyorsan mondjam, majd közli velem, hogy sajnos mennie kell. Büszke mosollyal a képemen, a telefonomat elrakva a zsebembe elindultam feléje.

Még szinte oda sem értem, nyílódott az autó ajtaja. Köszöntem, hogy szép jó estét, ő visszaköszönt hogy szia! Majd ezzel a mozdulattal és pillanattal kiszállt az autóból (minden csodálkozásomra). Rágyújtott egy cigire és kérdezte, hogy mi a helyzet...válaszoltam, hogy nem tudok semmit. Persze, hogy nem, hiszen annyira meg voltam lepődve azon, hogy egyáltalán tényleg ott áll előttem, hogy egyáltalán tényleg határozottan NORMÁLIS velem. 

Mondta, hogy nemám aztán mindjárt itt lesz a rendőrség... aztán lenyomoznak. Hogy beépített gps van bennem és mindjárt itt lesznek a nyomozók és a barátom. Mondtam, hogy dehogy, senki nem tudja, hogy én itt vagyok.

Kezdett csillapodni az eső, rajta csuklyás pulcsi volt. Kérdeztem tőle, hogy kell-e esernyő, ő válaszolt rá, hogy nem, hisz nincs cukorból. Rendben, rátámaszkodtam, de éreztem, hogy nem jó rajta támaszkodni, hogy zavaró tényező ott, abban a beszélgetésben, így vettem a bátorságot és megkéreztem tőle:
- Lerakhatom valahova?
- Hát rakd.
- És hova?
- Figyelj csak... - ezzel odalépett az autó hátsó ajtajához - kinyitod - ezzel nyújt a kilincs felé - berakod az ülés mögé, majd becsukod.  :)
- Rendben, köszönöm - majd becsuktam az ajtót. - Csak itt ne hagyjam! :)
- Hát... akkor majd elküldöm a tesómmal.
- Az csodálatos volna....
- Majd odaadja Gabikának.
- Na az még csodálatosabb volna - mondtam neki és mosolyogtam egyet... majd nekidőltem a kocsinak - nekidőlhetek? - kérdeztem, miután persze már megtettem. 
- Persze. Dőlj csak. De vigyázz, mert vizes, nehogy vizes legyél!
- Hát csak nem - feleltem.
- De, vizes lesz a derekad - ezzel megfogta a fenekem, amin nagyon meglepődtem- vigyázz, nehogy megfázz. 
- Miért nem adtad el nekünk az autót? Add el!! Megveszem, van rá pénzem! - mosolygok.
- Tessék, itt van, vidd, neked adom, tied!! - megfogja a fenekem - mindenem odaadom! - meglepődtem....

Kinyújtott és összezárt lábbal álltam ott, "nekipöffeszkedve" az autónak. Erre jött az, amire csak az álmaimban mertem gondolni, vagy sokszor még ott sem... Terpeszbe állt velem szemben és összeért a csípőnk. Ő belemarkolt a fenekembe, mosolygott, és megdícsért, hogy milyen jó nő lett belőlem. Én meg szólni sem bírtam... nem zavarban voltam, hanem egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg ott vagyok, hogy tényleg Ő az, aki ott áll velem szembe, aki éppen a derekam öleli....
Megfogtam a derekát és csak néztem a szemét, az arcát, a mosolyát, a tekintetét, mindenét. Próbáltam elhihetetni magammal, hogy tényleg ott vagyok, hogy tényleg az ő derekát fogom. 
Jött újra a barátomról a téma. Én meg visszakérdeztem, hogy jóban vannak a tesóddal, igaz? Igaz.... mondom nagyon jóban, igaz? Hát nem tudom, hogy mennyire jóban, de jóban, sosem kérdeztem tőle. Én meg válaszoltam, hogy nekem sosem kellett kérdeznem róla, mindig mesélt magától... Fura tekintettel összenéztünk, talán igazak a feltételezéseim, hogy volt már köztük valami a barátommal.
Szorosabban fogtam meg a derekát, és mondtam, hogy "gyere ide", majd magamhoz öleltem, és nem is vártam volna, hogy visszaölel. De visszaölelt, és megpuszilt.
Ott ismét azt gondoltam, hogy ez csak egy gyönyörű szép álom, vagy valami nagyon élethű képzelgés, mert ilyen nincs, velem ez nem történhetett meg, nem lehet az, hogy Ő itt áll velem szemben, én ölelem - ő ölel és megpuszil. 

Elkezdtem játszani a cipzárjával, de kettőt nem tudtam szólni, nem voltam felkészülve erre a találkozásra, nem jöttek gondolatok, üres lettem, megnyugodtam, BOLDOG voltam. 
Kérdezte, hogy
- Szóval miről is szeretnél beszélgetni? Mi ez a hirtelen nagy találkozzunk dolog?
- Hát igazából nincs semmi érdekes....
- Akkor meg? Akkor mi volt ez a hirtelen üzenet dolog és hogy beszélnünk kéne?
- Hát igazából csak annyi, hogy hülye voltam....
- Miért voltál hülye? 
- Miért? Nem voltam az?
- Azért mert írtál?
 - Nem, azért ahogy akkor viselkedtem. Bár lehet azért is hülye voltam, hogy írtam, lehet, hogy meg fogom még bánni.
- Miért bánnád meg? 
- Ki tudja, hogy mit hoz még a jövő... - mosolyogtam egyet, de nagyon látszott szerintem, hogy erőltetett mosoly volt.
- És szóval miért voltál akkor hülye?
- Hát mert hogyan viselkedtem veled? Ostoba voltam...
- Miért voltál ostoba?
- Mert gyerekesen viselkedtem.... tiszta hülye voltam... de legfőképp gyerekes....
- Igen, mert gyerek voltál - mosolyogtam egyet. - Mit várhattam volna Tőled? 15 voltál... Semmit nem vártam Tőled, gyerek voltál még.
 

Megöleltem.....
 

- Tudtam ám én is, hogy most már itt lesz az ideje feltenni az i-re a pontot.... főleg, mikor múltkor láttalak futni, meg sorkorcsolyázni.... - mosolyogtam... - abban a fekete cicanacidban.... nagyon jó segged lett... el is járt a fantáziám... akkor már tudtam, hogy fel kell rakni az i-re a pontot...
- Akkor miért nem léptél? Miért vártad megint meg azt, hogy én lépjek?
- Mert 5 éve, vagy a faszom tudja hány éve összebútoroztál a H. Gabikával... nem gondolod komolyan ugye, hogy én akartam az lenni, aki tönkreteszi a kapcsolatotokat? Hogy én leszek az a szál, aki beleavatkozik ebbe a kapcsolatba?
- Látom azért jól vagy informálva...
- Ugye nem gondoltad Te sem komolyan, hogy nem érdeklődtem utánad... hogy nem tudtam mindig, hogy kivel és hogyan vagy... hogy nem nyomoztam utánad, hogy miként élsz... - néztem meglepődött fejjel.... - összejöttél a Gabikával és én hagytam, hogy vele légy, mert nem akartam én lenni a rossz. De most aztán nemám az lesz, hogy megnézi a telefonszámlád és látja, hogy velem beszéltél....
- Nem, mostanában már nem nézi meg a számlám...
- Mostanában? 
- Igen, régebben megnézte. De ugye tesód sem tudja, hogy Te most velem vagy?
- Nem, dehogy. Kapnék azt hiszem. Így is kaptam elég oltást már...
- Mi az, hogy kaptál már elég oltást? - meglepődtem...
- Hát hogy a H. Gabi nője, hagyjam békén...

Én csak néztem, és nem hittem a fülemnek.... Nem akartam elhinni azt, hogy a legjobb barátomnak igaza volt abban, hogy tutira nyomozott utánam.. Nem akartam elhinni, hogy minden egyes szavam, amiben azt mondtam, hogy talán a barátom az akadály, igaz.... Néztem és azt hittem, még mindig azt hittem, hogy ÁLMODOM. 
Összefűztük a kezünket, kéz a kézben... Éreztem azt a kezet a kezemben, amit mindig is szerettem volna. Erős fogása volt, és biztonságot nyújtott számomra. Összefűzte, én magamhoz öleltem, ő megpuszilt. Én megpusziltam az arcát. Az összefont kezünkkel támaszkodtam a melléhez. És mosolyogtam, önfeledten mosolyogtam... néztem bele a szemébe, ő az enyémbe és mosolygott. 
Elkezdtem játszani a cipzárjával.... Persze a beszélgetések alatt is azzal szórakoztam. Lehúztam-,felhúztam, teljesen fel-félig le... Elvoltam. Jött egy kicsit komolyabb téma.

Anyukám elkezdett hívni telefonon, de nem vettem fel.
Rámnézett és valami olyasmit kérdezettt, hogy tudják-e, hogy hol vagyok, mert aztán majd kapom ám az osztást. Hogy mert Ő tudja, hogy miket beszélnek róla a városban. Hogy Ő az, akitől tiltani kell mindenki gyerekét, mindenki lányát.... Tudom én, hogy hogyan van ez, hogy miket mondanak és gondolnak rólam.... 
Kiült az arcára a szomorúság... és én teljes szívemből sajnáltam. Összeszorult odabent valami. Ismét megöleltem....

- Már nem vagytok meg túl jól Gabikával, hogy velem akarsz találkozni?
- Nem emiatt akartam Veled találkozni, de amúgy nem vagyunk már meg túl jól...
- Miért?
- Nem jó már vele. És szakítani fogunk.
- De ugye most nem az lesz, hogy miattam szakítotok? Mondjuk nekem mindegy, de nem akarom, hogy ez legyen.
- Nem lesz az. Nem miattad szakítunk, alapban is vége lesz. 
- És kedves párod is tudja már, hogy vége lesz?
- Igen, tudja. Felköltözik amúgy is Győrbe, már csak időhúzás ami van.... 

Kb 1 perc néma csend, egy gyors cipzár le és felhúzás.... Majd jött a kérdésem:

- De ti is szétmentetek, igaz?
- Igen...
- Hát azért elég hamar túlléptek rajtad..... - gúnyos mosoly.
- Rajtam?
- Rajtad.
- Én is... párszor már én is - mosolyog. - Én már alatta is túlléptem párszor... - gúnyos mosoly, ami persze nem nyerte el tetszésem.
- Tudom...
- De azért én nem vagyok ám olyan könnyű helyzetben, mint Te...
- Miért? Vagy ezt mire érted?
- Hát, hogy azért nekem lett közben egy lányom.
- Ez igaz. De az nem gáz. Mármint szerintem semmi baj nincs vele.
- Persze, nincs, csak azért nekem nem úgy van, mint neked, hogy tegnap még veled, másnap már vele, mert minket örökre össze fog kötni a kislány.
- Igen, ezt értem... 

Játszottam tovább a cipzárjával... 

- Most komolyan ezért hívtál ki, hogy a cipzárommal játsz? - mosolygok. - Persze egy-két taliig ezt is elviselem, hogy csak így itt eljátszol vele. - mosolygok...
- Nem, de tök jó játék...- moosolygunk.

Éreztem, hogy már nagyon hidegek a kezeim, hogy már az Ő kezei sem tudnak felmelegíteni, hogy már a lábam is keménykedik, hogy muszáj lesz valamit tenni.

- Fázom - mondtam. - Fáznak a kezeim és a lábaim. 
- Hát akkor üljünk be! - mosolyog.
- Rendben! - felelem.
- De ... lehet, hogy nem fogsz tudni beszállni....
- Miért is? 
- Mert hatalmas pocsolya van szerintem ott... 
- Akkor megnézem - ezzel elindultam... egy lépést jött utánam...
- Uramisten de jó feneked lett, nagyon meglátszik rajtad az esténkénti futás - mosolyogtam.

Mondtam neki, hogy tényleg hatalmas pocsolya van, jöjjön ki az útra és beszállok. Beszálltam, elindultunk. Mentünk csak erre-arra, ő közben a combomra rakta a kezét és simogatott. Erre vágytam, mióta csak ezt az embert megláttam az utcán egyszer réges rég, úgy 9 éve. És most ott volt, ott ült mellettem, megfogta a combom, és én megfoghattam a kezét. Összefontam a kezünket.
Voltak pillanatok, mikor nem szóltunk semmit, ha igen, azok meg olyan semleges mondatok voltak. Megláttam a tükrét, hogy össze van törve.
- Mi az, nem tetszik a tükröm??
- Mit csináltál vele? Okosan közlekedtél, mi? - mosolyogtam és ő is elmosolyodott.
- Persze... okosan hát. Összeakdtam egy sráccal a városban úgy 100-al.
- Kivel? 
- Egy sráccal. De nekem csak ennyi bajom lett - mosolygott. 

Néztem tovább az autót, csak úgy nézegettem. Közben állíttattam vele fűtést, mert fáztam. Mondta, hogy ha kérem még az ülésfűtést is bekapcsolja. Mondtam, hogy most az nem kell, nem fázom már annyira, de köszönöm. 

- Most tényleg végig a kocsiban fogsz gyönyörködni? - mosolyogtam. 
- Nem, de nem nézhetlek mindig Téged, így is nagy az egod.
- Nagy az egom?
- Nagy! - mosolyogtunk.
- És ez miben nyílvánul meg? 
- Elég rád nézni és látni!
- Jó, hogy meglátod bennem ezt. Kevesen látják ezt.

Mosolyogtunk. Kimentünk a termálhoz, a parkolóba... Megállt.. nézek, ott egy kocsi... Nézem a rendszámát és hangos nevetés mellett megszólalok: NEBAZMEG! 
- Mi a baj??????
- Ott van a barátnőm a pasijával. - erre elkezd sunyin mosolyogni. - min töröd a fejed????
- Semmin, semmin. - pár másodperc szünet - a futó barátnőd? 
- Igen, a futó barátnőm. - elkezd rágyújtani, majd mutatja az öngyújtóját, hogy milyen fasza kocsija van, hogy odaadja nekik, mert skoda nem is tudom már mi.... majd...
- Rájuk nyomjam a reflektort? - elkezd nevetni.
- Nem!! - elkezd nagyon aljasan mosolyogni. - Nem lehetsz akkora paraszt!!!!
- Melléjük állok, rájuk nyomom a refit, vagy bekopogok, hogy itt meg mi folyik! - nevet...
- Nem lehetsz ekkora köcsög.. Nem lehetsz ekkora paraszt..... - elindul, világítás nélkül... - Necsináldmár!!

Átmegy a parkoló másik oldalába, háttal nekik.
- Látod? Nem vagyok én azért akkora paraszt.
- Látom, és nagyon szépen köszönöm.
- Nincs mit ezen köszönni. Nem vagyok ám én akkora paraszt, mint ahogy azt sokan mondják rólam. - mosolygok sajnálattal kicsit. - Olyan kevés az ilyen, mint Te, aki meglátja bennem a jót is. Olyan kevés az, aki elhiszi rólam, hogy nem vagyok akkora paraszt és rossz ember, mint aminek tűnök...

Nem tudtam erre normális választ adni, egyszerűen nem ment. Csak mosolyogtam, és a legtöbb, amit tehettem, hogy megfogtam a kezét és hozzábújtam. Ő visszaölelgetett, puszilgatott, simogatott, mászott rám... próbált megcsókolni, amit nem hagytam. 
Piszáltam az elején, hogy milyen gyomros lett, hogy anyuci kosztja mennyire meglátszik rajta.. jól szórakozott rajta, majd visszaszúrt, hogy Őt jól tartja az anyukája, nekem meg milyen jó fenekem és mliyen szép melleim lettek. Mosolyogtam és annyit nyögtem csak ki, hogy sosem tudja meg, hogy milyen jó melleim lettek! Elkezdett nevetni, mosolyogni, és csak annyit kérdezett, hogy ugye ezt most te sem gondoltad komolyan? Mosolygott és én mondtam, hogy de, komolyan gondoltam! Mosolyogtunk.
Az egész találka alatt azt mondogatta, hogy készen van tőlem. Hogy teljesen kész, hogy teljesen KO, oda van és mindig is oda volt értem....majd....

- Hallottad, hogy mi történt a sarkon? - mondta kicsit később, néhány ölelkezés és puszi után.
- Nem. Milyen sarkon?
- A Józsikáéknál.
- Mert?
-Szóval nem. Mindegy is akkor.
- Mondjad már, ha elkezdted!
- Nem... - és láttam, hogy valamit titkol.
- Elvitte a mentő? 
- Mi van?
- Arra már volt példa, de szóval nem.. szóval mi történt?
- Összesett.
- Miért?? Mi történt??? 
- Nem, mindegy, majd egyszer úgyis megtudod...
- Ne idegesíts, az unokatesóm, miondd már!! - mosolygott. - Nem csodálkozom, hogyha összeesett... magának csinálta - céloztam itt a drogra. De Ő nem mondott semmt. Hagytam a témát. 

Elkezdtünk beszélgetni... Mondta, hogy hol volt ez az andika eddig, aki most vagyok... hol voltál nyuszika, hol voltál andikám... Alig vártam, hogy visszatérj már... Tudtam, hogy vissza fogsz térni és alig vártam már....
Olyan volt, mintha agymosáson mentem volna keresztül, egyszerűen olyan mondatokat mondott, amiket álmomban már vagy 100 ezerszer képzeltem el, és most előttem volt minden egy karnyújtásnyira. 
Aztán szóba hozott egy olyan dolgot, amire egyszerűen nem tudtam mit mondani....

- Hol volt eddig ez az andika, aki most vagy?
- Eldugtam, elrejtettem!
- Jó mélyre rejthetted! - mosolygott.
- Jól álcázom magam, mi?
- Nem. Előttem nem tudod magad álcázni.
- Ezt mire érted? Hogy érted?
- Mindegy, majd egyszer elmondom. - mosolyog, de kicsit, mintha szomorkás lenne. - Előbb fejben kellene ám amúgy rendet raknod.
- Mi az, hogy fejben kellene rendet raknom?
- Hát ott kellene letisztáznod mindent.
- Mi mindent? Mire célzol? 
- Hát engem... a barátodat.... - néztem rá okosan... - tudom, hogy soha nem tudtál elfejteni. És soha nem is fogsz tudni!

Nem kaptam szikrát. Nem tudtam mit mondani.... Nem mertem ránézni, csak bámultam előre, ki az abalkon, néztem a száguldó autókat, kamionokat, azok fényét... Láttam, hogy kb háromszor nézett rám furcsak képpel... Én csak elkezdem rágcsálni a szám szélét és nem tudtam mit mondani.... Mondta, hogy nem kell választ adni.... De én azért meg akartam próbálni valamit mondani....

- Erre nincs megfelelő válasz, ugye tudod?
- Erre nem is vártam Tőled választ. Én csak mondtam, én ezt tudom. - és moosolyog. 

Szarul éreztem magam, éreztem, hogy most egy nyitott könyv lettem előtte. De próbáltam erősnek tűnni.. És szerintem azért elég jól is sikerült. 

Látta rajtam szerintem, hogy most furcsán érzem magam, kellemetlen a helyzet. Próbált megint megcsókolni. Ellöktem. Megfogta az arcom. Mindenem. Nem tudott egyetlen csókot sem kiszedni belőlem. Simogatott, és én simogattam őt. A hasát, az arcát, a haját... Ahogy Ő is. Túrta és tépte a hajam. Tetszett neki, ahogy mondta is, hogy jó, hogy így viselem azt, hogy tépheti a hajam. Élvezett minden pillanatot, ahogy én is. Folyamatosan mosolygott.
Mondtam neki, hogy majd mennem kell a barátomért lassan. Menjünk ki érte együtt, mosolyogva mondtam neki. Azt mondja, persze, mehetünk, majd azt hiszi, hogy a tesóm ment érte. Mondom aha, szép lenne - mosolyogtam.

- Majd odamegyünk hozzánk, ők lent a ház előtt elkezdenek beszélgetni, mi meg egy óvatlan pillanatban felszökünk a szobámba. Egy darabig, egy jó darabig beszélgethetnének azt hiszem! - és mosolyog.
- Hozd őket össze! - mosolyogva rámnéz...
- Hm.. Az a baj, hogy nem gondolkodhatok senki helyett sem. - mosolyog.

Rágyújtott, de ahogy rágyújtott én bújtam oda hozzá... A nyakamba vettem a karját és Ő magához szorított. Puszilgattam a nyakát, az arcát, simogattam a hasát, a mellét... És ő inább velem foglalkozott, alig szívott bele a cigibe.... Inkább visszapuszilgatott... Próbált megint megcsókolni... De nem engedtem... Mígnem egyetlen, egyetlen egy csókot bírt kiszedni belőlem, azt sem tudom, hogy hogyan történhetett, de úgy éreztem, hogy ahogy meglepődött, beleadta mindenét! Akkor még nem gondoltam. hogy olyan jól csókol. Átlagos - gondoltam. Végre nem olyan, mint amilyen az álmaimban, végre van valami, ami eltér az álmoktól...

Elindultunk haza, és én az úton végig fogtam a kezét, öleltem, és puszilgattam, ő pedig sokszor rámbambult... "Bazmeg mindjárt nekimegyünk valaminek!" - mondta, miután már kb fél perce az útra sem nézett. Simogatott, simogattam. A belvárosban majdnem elütöttünk valakit, mert akkor is eljárt rajtam a tekintete. Úgy váltott sebességet, hogy a keze mindig súrolta a combom, mindig, minden pillanatban hozzám akart érni. 
Mentünk, és megszólalt:
- Beadjalak a Szeder utcába?
- Szeder utcába? Minek???
- Majd aranyosan mosolyogsz.
- Szép lenne, megölnének azt hiszem.
- Az lehet. De ezentúl, ha találkozol vele, futás, sorkorcsolyázás, vagy bármi közben, büszkén röhögd ám ki!  Köszönj neki nevetve!
- Ne aggódj, meglesz! - mosolyogtam és mosolygott. 

Beértünk az utcánkba, mondja, hogy melyik is a házatok? Nem mondtam semmit, tudtam, hogy tudja, de mondtam neki, hogy inkább menjen tovább és rakjon ki a sarkon. Kértem egy puszit, Ő meg akart csókolni, mondtam neki, hogy nem oda kértem, Mosolygott egyet és adott egy puszit az arcomra. Én meg mosolyogtam. Mikor kiszálltam, mondta, hogy szóljak legközelebb is, hogyha ráérek... Mondtam, hogy én mindig ráérek! Erre mondta, hogy de akkor is Te írj! Rendben, mondtam, szia! Visszaköszönt, hogy szia...

Mosolyogva jöttem haza, BOLDOG és nyugodt, de legfőképp NYUGODT voltam. Gáznak éreztem magam azért valahol, hogy most még nekem kell kimennem a barátomért, de ott már tudtam, hogy szakítani fogok. Mert Ő ennyi iő alatt is jobban érezte rajtam, hogy mire van szükségem. Meg is kérdezte egyszer, hogy 
- Szeretethiányod van, igaz?
- Igen - válaszoltam.
- Meg más is, szerintem.
- Más nincs, csak szeretethiányom, de az nagyon.
- Igen, azt látom, azért bújsz ennyire. Nem tudja Neked megadni azt, amit kellene, ugye? 
- Igen...

Szóval kimentem érte, és láttam, hogy Ő hazament. Megnyugodtam, jó volt az autót a ház előtt látni, pedig tudtam, hogy Ő valószínűleg ma este még elmegy valahova, felszed valami csajt, megfektetei, mert neki ennyit jelentett ez az este. De jó volt. Úgy alapban minden jó volt. Hazahoztam a barátom és, mint aki jól végezte dolgát, oldalamra feküdtem és megpróbáltam aludni. Elnyomott az álom, de éjjel 1 és 2 között felriadtam és már nem tudtam visszaaludni. Élesen égtek bennem az emlékek, minden annyira közeli volt még. Még éreztem az illatát az arcomon, a bőrömön, a kezeimen, az orromban, a szája ízét a számban.... Mosolyogtam és mosollyal ébredtem reggel. De szánalmasnak is gondoltam magam, hogy mennyire gáz, hogy közben itt fekszik mellettem a barátom és én a régi nagy szerelmemről ábrándozom, az Ő emlékei élnek bennem.