"százszor fogalmaztam át e lapot, százszor gondoltam át, mit írjak Neked, számítok rá, hogy választ nem kapok, száz év múlva sem érem el a kezed. beszélni nehéz, ezért csak írok, remélem, olvasod e levelet, torkomban gombóc, szólni nem bírok, kérlek ne felejtsd el a nevemet!"

hát szia!

szóval igen. tényleg úgy százszor fogalmaztam át e lapot. sőt. igazából nem is tudom már, hogy ez hányadik Neked íródott levél. de talán ezt, a többivel ellentétben már a kezedben tarthatod. 

rengeteget gondolkodtam... próbáltam az ellen-, és mellett érveket felsorakoztatni. végül káosz lett a vége... de talán, mire ennek a levélnek a végére érek, már tudni fogom a választ. hosszú lesz a levél, már tudom. rengeteg kimondatlan gondolat van bennem. rengeteg kérdés és rengeteg magyarázat. de bízom abban, hogy végig fogod olvasni és akkor majd tisztán látsz mindent.

szóval igazából folyton azon kattog az agyam, hogy mit gondolok, hogy mit érzek, hogy van-e értelme elmondani mindezt. de mindig az a vége, hogy talán igen, mert így könnyebb, mert így hamarabb túl tudok majd jutni a dolgokon. 

iszonyatosan jókor toppantál be az életembe. tudom, hogy sokszor mondtam már, de ez csak azért van, mert tényleg így gondolom. felhúztál a mélyből, pedig még azon az éjjelen is azt hittem, hogy nincs már visszaút, hogy nekem Sz lesz a "végzetem".. jókor voltál jó helyen. csak talán rossz időpontban. talán ez az egész történhetett volna kicsit később. pár hónappal később.

nem tudom, hogy azon az éjjelen mit láttam meg benned, amit előtte sosem. soha nem keltetted fel az érdeklődésem, akárki beszélt rólad, hiába, nulla... nem érdekeltél, ez a rohadt nagy igazság. 

szóval aztán egyetlen pillanattal, egyetlen cselekedettel levettél a lábamról. ami csupán azért fura, met Gábor után nagyon sokan próbálkoztak nálam, jobbnál - jobbak, de senki nem tudott meghatni. a mai napig sem. egyedül Te voltál az, aki valamit elindított bennem. 

nem hibáztatlak azért, amit gondolok rólad, amit érzek irántad, nem is tehetem ezt. csupán egyetlen dolog van, ami miatt igazából "hibáztatni" tudlak. mégpedig az, hogy az első "igazi" találkozásnál őszintébbnek kellett volna lenned. élnek még bennem a szavak, amiket akkor mondtál, amikor mondtam, hogy lelki válságomból húztál ki, mert volt egy nagy szerelmem. ezt mondtad: "hé, ha neked még ő, akkor inkább haggyuk"... még én éreztem magam rosszul, hogy őszinte voltam. féltem attól, hogy így majd kevésbé kellek, mert félni fogsz tőlem, hogy ha visszatér a régi szerelem, akkor lelépek. komolyan rosszul éreztem magam. de Te nem voltál őszinte. akkor, abban a pillanatban kellett volna közölnöd velem, hogy ne érezzem magam egyedül, mert neked is van valami, amit el kell mondanod. hogy még nem vagy túl a szakításon. igazából ez az egyetlen dolog az, ami miatt talán... nem haragszom, csak nem tudom. szóval igazából akkor kellett volna ezt tisztázni. mert akkor még gátat tudtam volna szabni az érzéseknek. akkor még lett volna visszaút, akkor lehet, hogy nem lett volna újabb és újabb találkozás, ami csak olaj a tűzre, ahol elhitetem magammal, hogy talán van esélyem, hogy az az ölelés tényleg olyan igazi ölelés a részedről, mint amilyet én adok. hogy az a csók, az tényleg miattam olyan, amilyen. így gondoltam 3 hétig. aztán jött a pofon! az első pofon. 

onnantól már minden mosoly, ami addig őszinte volt, álarcos mosoly lett. egy dallam járt folyton a fejemben.. "fáj, mikor két karoddal mást megölelsz" ... így már azért ez az egész nem volt olyan vicces, mókás, mint ahogy én azt gondoltam. így már nem magamban kerestem tovább a hibát. én voltam maga a hiba!

nagyon sokszor akartam kilépni. rettenesen sokszor határoztam el magamban azt, hogy ma lesz az a nap, hogy felhívlak, hogy találkoznunk kell és azt mondom, hogy köszönöm ezt a pár szép napot, de itt fejezzük be. 

az az 5 nap is annak indult. hogy 5 nap nem beszélés után lesz annyi erőm, hogy azt mondjam, hogy felesleges ez az egész. mert az. választás elé állítottalak, mert azt hittem, hogy így majd nem fogok kelleni, mert úgyis azt fogod választani, hogy "nélkülem" a "velem" helyett. aztán tévedtem. aztán elkezdtek bennem az újabb remények elindulni, hogy talán mégis van egy csepp esély. hogy még mindig ott van az az apró kiszínezetlen reményfolt annak ellenére, hogy mindig az 1001. puzzle darabnak éreztem magam az 1000 darabos kirakóból. 

csak aztán rá kellett jönnöm arra, hogy neked a "velem" kicsit mást jelentett, mint ugye nekem. neked igazából semmivel sem jelentett többet annál, mint ami előtte volt, nekem viszont sokkal, de sokkal többet! azt hittem, hogy ez a választás kicsit "komolyabbá" kovácsolja a dolgainkat. hogy talán mégis adsz egy lehetőséget arra, hogy valakivel jobb legyen, mint eddig volt.

jött az újabb pofon akkor, amikor rájöttem, hogy nem igaz. mert ha igaz lenne, akkor nem érted volna be heti egy, max két órával a találkozást. akkor akartál volna többet látni, egyetlen perccel is többet. 

veszekedések. görcsös ragaszkodás. tudom. iszonyúan gyerekesen és hisztérikusan viselkedtem. de ez mind ezért volt, mert én többet hittem abba, ami ugye nem volt. azt hittem, hogy a döntésed által ugyanazok lettek a célok. tévedtem. csalódtam. pofára estem. nem ez volt az első és valószínűleg nem is ez volt az utolsó.

nem tudom, hogy mi volt és mi van köztünk ezalatt az egy hónap alatt... nem tudom még mindig mire vélni azt a szombati "velem" döntésedet. folyamatosan kérdések járnak a fejemben.. ha nem kellek, akkor miért kellek mégis?! 

tudom. tudom, hogy egyáltalán nem vagyok türelmes. de itt már valójában nem a türelemről van szó. itt már inkább az elmúlt évek emlékeiről és fájdalmairól van szó, és arról, hogy ezt nem akarom még egyszer átélni. nem akarom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni senkivel, amit csináltam éveken keresztül. hogy úgy dobom oda mindenem valakinek, mintha az enyém lenne, közben pedig nincs is velem. 

minden egyes nappal távolodik el Tőled az eszem. viszont minden egyes nappal közelebb kerül ahhoz, hogy nem kellek neked. hogy nincs esélyem nálad. sosem volt és talán nem is lesz. bár azt mondtad "ez nem igaz", érzem, hogy de igen, ez igaz. ezek a megérzéseim be szoktak jönni és szerintem most is bejön... kevés vagyok hozzád, ez a nagy igazság!

nem tudom, hogy mi lesz és hogyan lesz a továbbiakban... a mai napra is annyira elterveztem, hogy mivel általában én szoktalak keresni, ma sem lesz másképp. de ma kivételt fogok tenni és inkább eltűnök! eltűnök napokra, és akkor minden sokkal egyszerűbb lesz. a tervem meghiúsult, mert írtál... nem azt mondom, hogy baj! egyáltalán nem az! csak még mindig nem tudom eldönteni, hogy probléma vagy-e, vagy lehetőség, vagy mi egyéb....

tudom, hogy rossz napjaid vannak, hiányzik, elfogadom! elfogadom, mert tudom, hogy milyen nyomorult érzés szeretni valakit. várni, hogy jöjjön, aztán mégsem jön.. de ez miatt nem tehetsz tönkre valaki mást... ez miatt nem játszhatsz valaki olyannal, aki viszont mást lát benned... inkább, ha úgy érzed, hogy nincs rám szükséged, ha érzed, hogy ez nem működik, most biztosan nem, akkor inkább engedj el.. inkább mondd ki és fájjon borzalmasan egy napig, egy hétig, mintsem, hogy teljesen belédszeressek és éveken át fájjon rettentesen!

nem akarok több "majd"-ot... nem akarok újabb és újabb megbeszélt találkozást, hogy majd együtt eldöntjük, hogy mi legyen... 

Neked kell elrendezned magadban a dolgokat. Neked kell érezned azt, hogy mi a helyes döntés. az én számomra a helyes döntés a nyúlcipő lenne, hogy elmegyek és nem nézek vissza. akármennyire rossz, számomra ebben a helyzetben ez a legésszerűbb döntés. nem ugyanazokat gondoljuk egymásról. persze vakon bízom abban, hogy kerültem az 1 hónap alatt annyira közel hozzád, hogy hiányoznék, ha elmennék. de én most átadom a döntés lehetőségét ismét Neked. 

kapsz időt, kapsz esélyt az átgondolásra! nem most kérek válaszokat. de annyira kérlek, hogy amíg nem tudod, hogy mi van, addig ne keress. addig ne írj nekem semmit. akkor keress legközelebb, ha nyíltan ki mered mondani azt, hogy hogyan tovább! hogy mit érzel, hogy mit gondolsz. azt hiszem, hogy ez a legésszerűbb döntés, mert nem akarok reményekbe kapaszkodva élni!

 

2013-11-22